Szerettem volna az idei tábort az eddigiektől eltérő módon, más eszközökkel és módszerekkel is megörökíteni. Ez a vágy pár éve már bennem él, a megannyi lehetőség közül most a legegyszerűbbet választottam: úgy döntöttem, hogy útinaplót fogok szerkeszteni.
A szokványos útinapló, mint forma azonban nem tetszett, mivel túlságosan egy szemszögből- túlságosan egysíkúan ad képet az eseményekről és érzésekről. Ezért arra gondoltam, talán jó ötlet lesz 21. századiasítani a dolgokat azzal, hogy „közösségi élménnyé” fokozzuk a naplókészítés- és olvasás örömeit.
Meghívtam tehát mindenkit aki jelen volt: csatlakozzanak hozzám és segítsenek egy közös naplóvá gyúrni a táborban szerzett élményeket.
Én kicsit könnyebb helyzetben voltam, mivel minden nap megírtam az előző napi történéseket, a többieknek csak később szóltam a terveimről, ezzel majdnem meghiúsítva a most közölt napló megszületését (mivel a jelentkezőktől elvártam hogy retrospekív módon küzdjenek az írással). Sajnos csak kevesen vállalkoztak erre a -lássuk be- nehéz feladatra.
A résztvevők mind külön színt választottak, hogy a szövegtörzsben jól megkülönböztethető legyen a hangjuk, lássuk kivel mi történt!
Köszönettel tartozom az alábbi lakóknak akik nélkül ez a napló nem létezne:
– Antal Kitti – Magenta
– Herman Anett – Zöld
– Kovács Lilian – Vörös
– Szigeti Márta – Lila
és jó magam:
– Ladonicki Gábor – fekete
Továbbá köszönet a beküldött képekért és köszönet Lovas Istvánnak is, amiért egy szövegtörzsbe formázta az egészet és onlájnosította 😀
0. nap (2016.07.09)
Öt óra harminc. Megbeszéltük Pistivel, hogy ebben az időben az összes holmim kíséretében a kapumban kell állnom. Öt óra nulla perc. Fél óra alatt fel kell tudjak öltözni, bőven elég. Négy óra ötvennyolc perc. Úgy tűnik, ma esélyt sem adok az ébresztőórámnak.
4.57: magamtól felébredek és azon töröm a fejem mit kell még betennem…. a sok-sok csomagba… ugyanis az én privát cuccom kész, csak ami a tábornak kell, na az, azt nem tudom.
Felkelek, pizsamában, ahogy szoktam teszem a dolgom, macskaetetés, kávézás… kinyitom a kaput, mert Pistinek szokása hogy előbb jön. Kinézek az utcára, elpakolom a csigákat, hogy ne menjenek rá…. senki.
Felöltözök, nem veszek magamhoz ételt, csak egy korty víz a gyógyszer alá. Olyan fess vagyok, mint Fred Astair. Nem lep meg: már két napja tudom, mit fogok felvenni. Az ajtót már tegnap elbarikádoztam a holmimmal. Szépen, logikus sorban. Öt óra harminc. Fred Astair áll a kapuban és begördül a fekete skoda.
Mártát hamar bepakoljuk, igaz hárman vagyunk a holmira. A személyes bőröndje a legkönnyebb, a többi a táborhoz kell. Pisti tetriszezik, én a bittyegés vagyok: öt óra ötven perc lehet és már befordulunk a sarkon, kigyorsítunk.
6.00: késnek… pár percet ugyan de…
Bepakolunk, és aggódok hogy nem férnek be a cuccok. Álmos vagyok. Nagyon. Elindultunk.
Elmegy az időérzékem. Várakozunk és gurulunk. Hamarosan. Valami otthon maradt. Apró dolog, de sajnos nélkülözhetetlen. Visszamegyünk érte, még nincs szó majd restartolunk. Így igen korán megnyílik az első szúnyogcsípés csatornája. Pistiék jót szórakoznak rajta, én sajnos nem tudom hol vagyunk. Elalszom.
6.20… kb. Az autóban ülve igyekszem felébreszteni magam…közben a főnökúr szórakozik, örülök hogy végre csipkelődik. Nem szeretem amikor blazírt, meg túl komoly. Na… persze, hogy visszamegyünk a pénztárcáért… pedig negyedóra alatt összehoznám mennyi pénz kell legyen benne és tudom, hogy Tapolcán a Tesco-ban van bankautomata. ettől elkezd fájni a fejem, és hogy ne bosszankodjak a telefonomon törlöm a képeket.. és naná hogy sok a kanyar, mire hazaérünk majd kidobom a taccsot. Bemegyek a pénztárcáért… Nagyon mérges vagyok, de legalább ettől felébredtem.
Mikor felkelek, már a Balatonba ömlő utak egyikét koptatjuk. Még nincs „Balaton!”, még lehetek idén az első. Zamárdin tudom, hogy melyik utcán kell benézni. Benézek és Balaton!, ezzel megnyerem a versenyt.
Később: kedvem támadt kompozni. Amikor legutóbb voltunk kicsit továbbmentünk a pályán és akkor nem mentünk át a komppal..és ugyebár olyan vagyok, aki ha nem kapja meg a vágyát addig variál amíg… és kompozunk!!! De szerintem a többieknek is jó élmény.
Csak nagyon rövid volt. De ahogy
elnéztem a Balaton hosszanti részén és a végtelen kékség… azt nagyon szeretem. A víz határtalansága olyan belső békességet tesz rám…. akkor nagyon elcsendesedek belül… és fotóztam is pár képet, amin persze morogtak egyesek…de letojom..nagy kék víz!!!
Kompozunk. Nem tudom hogy miként és miért döntünk így, de örülök neki. Szeretem a kompot, ha tehetném az autóm kétéltű lenne. Kár hogy Tihany ilyen közel van Szántódhoz, hamar átérünk a túlpartra. Már elég reggel van, hogy morogjak a hülyeségen, azon az ősz fószeron aki a komp bevezető útján ledudálja a srácot, mert lassan megy át az úton. Nehéz lehet együtt élni ezzel.
Tihany olyan mint mindig. Kicsit üresebb, reggel van még a nyaraló turistának de még nem túl korai hogy a Tündértanya (vagymi) nyitva ne legyen. Márta ismeri ezt a helyet és még sok másikat. Tihanyon van művésztelepi gyakorlata, mikor van.
Leülünk, három kávé és egy valamilyen süti guszta szósszal. Pistivel elpöffentjük az első szivarkát és beszélgetünk. Aranyos a hely, innen a dohányzásra száműzött asztaltól még jobban látszik. A lejtő nevetséges mértékben nem zavarja a tulajt. Szép a kilátás.
Tündérkert..reggeli. Két pasival.. vicces ahogy erre a nagyon nőies vendéglőbe becsalom őket, és mivel én nem tudom kihagyni azt hogy valami ott sütött házi sütit ne egyek..hát igen. Vargabéles áfonya szósszal..kávéval. A srácok elmentek a kert végébe füstölögni… azt nézem hogy közben a lábaiknál kölyökmacskák settenkednek a kerítésen keresztül… beszélgetnek komolyan, sokat gesztikulálva… sok a süti, de nem hagyom ott…eszméletlenül finom… remélem a táborig nem dobom ki a taccsot. Aggódok, mivel reggel is volt hányingerem. Mindegy, menjünk…
Folytatjuk az utat, Pisti kiszól egy arra parkolónak. Megkérdi, hogy vesz-e jegyet mivel a mienk tíz óra nulla-nulláig jó. Ezek szerint kb. kilenc óra lehet, nem
tudom, nem is érdekel.
Tihanyban már nincs levendula. A szeddmagad műve, kb egy hónappal később vagyunk. Nagyon szépek a vadvirágok. Minden tiszta. Az út is tiszta: hamar megérkezünk Szentbékkállára.
Engem mindig lehangol ahogy letarolják a levendulamezőt… barna elhalt a táj miatta. De amikor néha le van húzva az ablak, imádom ahogy a mezők illata bejön a kocsiba….
Megérkeztünk, és fura csend és nyugalom van az étteremben. Kleo nincs ott, Melinda van. Lepakolunk és én leülnék csöppet..szétraknám a sok cuccot, de Pisti azt mondja menjünk.
Emlékszem hogy régebben említettem a függőágyat, és ki tudja mire emlékszik Pisti. Mindegy… elmondom Gábornak hogy szeretném az ágyat és a teret átrendezni mert tudom szükség lesz rá… és elmegyünk bevásárolni. Lista van …
Lepakolunk, Márta mondja, hogy a függőágy mostantól nem meglepetés. Ők elmennek, én maradni szeretnék, hogy összepakoljak kicsit. Átrendezem az egész szállást: egy asztal ide, egy pad oda. Kész is. Ledőlök olvasni kicsit de nem jutok messzire, mert Pistiék meg is jönnek.
Felkötöm a függőágyat. Felkötjük Pistivel a függőágyat. Ki is próbáljuk. Ha ő x én y akkor 170 kilóra leterheljük a 160 kilóra leterhelhető ágyat. Működik, biztonságos.
Kipakolunk… fáradt vagyok most… össze-vissza aludtam otthon, szoktam délután ledőlni, de izgatott is vagyok tehát nem érzem hogy aludtam volna, csak eltelt egy kis idő.
Ők kicsit ledőlnek, én nekiesek a laptopnak. Felkelnek és kicsit beszélgetünk, mielőtt nekiindulunk az étvágycsináló sétának a kőtengerre. Pisti elmegy, egy új fotóaparátot játszik be. Mi Mártával oktatásról filozofálunk.
Már nagyon éhes vagyok… rendes kajára, levesre. de a kőtenger érdekel. Sokat fájt a lábam tavasz óta amikor rosszul léptem le a létráról és valami történt az inszalagommal. Nem nagyon javult csak árnyalatnyit, most kipróbálom mi lett. Kenceficéket használok, attól nem fáj, de meglephet. Legfeljebb elsodrom a fiúkat miközben legördülök e hegyről.
Éhes vagyok.
Gáborral ücsörgünk, beszélgetünk. Gombóc van a torkomban, az elmúlt év nem maradt 
el nyomtalanul, Pisti fotóz. Végig azon töröm a fejem, direkt hagyott-e kettesben bennünket, hogy beszélgessünk. Nála nem lehet tudni, a sok okosság ami benne van minden galádságra képessé teszi, főleg a kiszámíthatatlanságra. Igaz ettől mostanában nem nagyon kellett tartanom.
Egyre éhesebb vagyok… főleg valami leves félére. Visszaindulunk, és útközben
bevárjuk a fotós urat. Leülünk Gáborral arra a padra amire emlékeztem óta tuti nem ültem le..csak elmentem mellette.
Valahogy olyan fura érzéseim vannak. Mintha két idegennel lennék együtt. Néha van bennem olyan fura vákum féle, ami valaminek a hiányát érezteti, de még nem tudom mi az…
Olyan kövön ülök, aminek olyan a kialakítása, mint egy kanapénak. Nagyon kényelmes. Pisti eltűnik, telefonon értesítjük, hogy találkozunk a kereszteződésnél. A kéktúra vonalán. Átöltözök, és elmegyünk enni. Nagyon finom a gulyásleves. Mennyi az idő? Senki nem teszi ki a nullát…. A nullát, nagy A val. Mivel már háromnegyed órája fennáll ez a nem-állapot, kiteszem én. Nincs verseny, így nem esik jól nyerni. Így nem nyerek. Nem baj, majd jövőre.
Közben kommunikálok Zsolttal, hol is tartanak, mert vacsorázni szerettem volna együtt velük. De hát… soká érnek még ide.
Kleo is megérkezett, pár szót váltunk, de sok a dolog. Jár az agyam közben.
Visszaindulunk, mikor Zoliék megjönnek. Márta visszamegy velük az étterembe, mi Pistivel kicsit beszélgetünk és punnyadunk. Aztán megjönnek Zoliék, aztán elmennek Zoliék. Megnézik a keresztet.
Zoliék vacsoráznak, aztán én visszamegyek a fiúkhoz. Kicsit csalódott voltam hogy külön elmentek a kereszthez és nem hívtak minket. Ügyködünk, dolgozunk. Pörgök, várom a tábort, de nem vagyok biztos abban jó-e amit tervezek.
Mártával megbeszéljük a terveket, Pistivel kipróbáljuk a projektort, megnézünk egy kisfilmet. Minden jól halad és lassan lejár a rugóm. Zoliék megjönnek, kicsit kiülök beszélgetni, de hamar elfáradok. Elköszönök, lezuhanyzom, átöltözöm és lefekszem.
Zoliék lejönnek beszélgetni.. megnézem a lánya rajzait iszogatunk, beszélgetünk. Reni is téma, de nem tudok vele mit kezdeni. az évek alatt rájöttem inkább nem titkolok el dolgokat, véleményemet. Sokáig beszélgetünk, lassan elkopnak az emberek. Nekem hiányoznak a régi beszélgetések Zolival is, többekkel…. amikor megváltottuk a világot pár sör mellett. De én is megyek aludni, tudom a holnapi nap nyüzsgős lesz mert jönnek a többiek.
Turán vagyok. Nincs lehetőségem készülni a másnapra mert az egész család minket akar. Izgulok. Nem ismerek senkit Mártán kívül, csak Szentbékállát. milyen lesz a szállás? Az emberek? A kaja? Na, hiába hoztam pálinkát, nem ihatok, pedig milyen jó is az, kissé elkábulni, szabadon hagyni a kreatív ötleteket bolyongani. És hozzá jókat enni. Remélem csend lesz és béke. Hallgathatom a zeném és alkothatok a napfényben. Remélem.
1. nap (2016.07.10)
Reggel felkelek. Szuszogások. Pisti is felkel. Egyszerre ébredünk, de nincs mozgás. Márta is ébredezik. Pisti mozdul először. Innen minden rohamtempóban fejlődik. Öltözés, naplóírás, pár falat. Kávé. Reggel.
Pisti elmegy, nélküle zajlunk tovább. Fotózik, kíváncsi vagyok mit lő ma. Várjuk a lakókat, állítólag van aki a hajnallal fenyeget, van aki nyolckor indul. A hajnalon már túl vagyunk és szépek a fények. Fél kilenckor van a reggeli, szeretem ezt a megkötést. Jót tesz a ritmusérzéknek.
Ébredezek. Örök fóbiám hogy zavarom a többieket az alvásban, mondják hogy nem, de én meg nem változok ebben. Látom viszonylag kipihentek, így megnyugodtam. Pisti elmegy, Gáborral punnyadunk, és döbbenten nézzük, hogy az idei fagyi senkinek nem kellett. Semmi posztolgatás a nulláról, az indulásokról, nincsenek szelfik a vonaton. Kicsit csalódott vagyok. Reggelizünk, és mivel többen kérdezték hányra lehet jönni azt gondoltam jönnek korán, már csak a vasárnapiság miatt is. Egy család érkezik a kislánnyal, aki ahogy telik az idő, látszik hogy türelmetlenkedik, mert nincsenek az ismerősök.
Posztolgatok a semmiről. Szó szerint. Némacsendéshullaszag, csak hogy provokáció legyen. Nincs nagy hatás: mindenki utazik.
Azért jövögetnek. Szoba mutogatás, köszönés, búcsú a szülőktől. Sok interakció, osztott figyelem. Közben egy kis vízvezeték probléma, alternatív szobabeosztás….
Megérkeztek Liliék… tudom frusztrálom vele, de mivel ő más frekvencia, és még nem volt itt kíváncsi vagyok mit gondol arról, amit itt mi csinálunk a fiúkkal.
Még mindig kavarodások, észben tartani ki hova, mikor, kivel..és vajon megfelel-e neki ez. Közben Zoli kimegy festeni, és nekem ez tetszik, persze Zsoltot is viszi. De a melegben nem lehet sokáig kint lenni.
Megjönnek az első lakók. Utánuk óránként egy-egy csoport. Utolsóként Kittiék érkeznek vacsora előtt. Addig is kis tengéslengés, hogyvagyjólkösz, ittfogszlakniidepakolj és ami ilyenkor kötelező. Márta azt mondta kék pólót kell ugráltatni, minden pasin kék póló van…ergo…
Majdnem mindenki itt van..megyünk vacsizni…. jó sokan vagyunk…ettől félek kicsit. Nehéz megfelelni mindenki felé, sokféle igény, elvárás. Sokféle ember, stílus. Valahogy sose tudom mit kellene tennem, hogy jobb legyen. De jó kedvem van, igaz a fejem mint egy méhkas.
Öt órakor jöhet a vacsora majd a tábor megnyitója. Pisti rutinból. Márta rutinból. Most én fotózok, aztán Pisti fotóz. Szép végignézni az egybegyűlteken. Örülök a létszámnak. Jó az összetétel. Reménykedek. A fiatalokkal külön megbeszéljük a merremeddig szabályokat. Megértik. Kíváncsi vagyok a gyakorlatban hogyan néz ez ki. Vannak határozott elképzelések és vannak majdmeglátjukok. Mindkettő nagyon izgat.
Mivel Zoliéknak el kell menni, kimennek festeni, és mi utánuk megyünk. Igaz kicsit elbeszéltünk egymás mellett, de meg szoktam találni embereket ha akarok…. Emlékszem amikor beszéltük a telefonban Zolival, hogy nem tud előadást tartani, hogy nem gyakorlott ebben, hogy ő csak kimegy és fest. Nem is kell több, leültünk a fűbe és néztük mi is. Szeretem nézni ahogy más fest. Nekem a gondolkodását jelenti amikor látom a rendszerét ahogy egy képet elkészít. A választás, az eleje, a folyamat ritmusa, a megakadások, a vonalvezetés, a mozdulatok. Nem hiszem hogy mondta már valaki Zolinak hogy szépen fest..szépen a mozdulatok szempontjából…
Utána egy kis kimerrelát következik. Sokan Hornyik Zoltán felé látnak. Megnézik, miként fest utcarészletet primérben. Én is megnézem. Nagyon érdekel a paletta. Közben felmentem a kereszthez, megnézni a panorámát. Az ember örül amikor egy emlék még ott van és én is örülök.
Visszacsorgok a táborba, hamarosan kezdődik a vetítés. A Tökéletes Embert nézzük Jorgen Leth rendezésében, ehhez összerakjuk a vetítőeszközt. Mikor a film a végéhez ér, beszélgetünk róla. Eleinte túl indukáltnak érzem, de feloldódik mindenki. Megy magától is és beszélgetünk.
Meglepődöm a reakciókon. Nekem nagyon tetszett…ráismerek,hogy én ezt már láttam…gólyatáborban…sokszor…de nem tudtam mit nézek. Most tudtam.
Nem tudja a csapat, hogy tavaly engem mennyire zavarba hozott azzal amikor utolsó nap elmondták kinek mi tetszett és miért érezte jól magát. Mondhatnám, hogy jól esett de túl billent, sok volt. És ez a dolog elindította bennem, hogy elgondolkoztassam őket miért is festenek, miért is jönnek ide hozzánk. Mi a cél ezzel a fajta közös együttléttel és közös festéssel. Lassan örülnék neki ha önmagukat keresnék meg ebben a társaságban és mivel itt burokban vannak, biztonságban minden adott hozzá, hogy hatva ugyan egymásra de azt csinálhassanak amit akarnak, mivel fejlesztést kaphatnak ha kell, de ne a másik festését, gondolkodását akarják. Ezért hoztam 2 filmet. Elvont, utalásokkal teli, gondolatébresztő filmet. Nagyon kíváncsi vagyok, kinek mi jön le belőle.
Pistivel rágyújtunk az első szivarra. Rituálisan. Mit várok ettől a tábortól? Sok ilyen régi és új rituálét. Ezt mondom és leülök Pisti mellé a kubaival. Nagyon jó szivar.
Július 10, Szeged, hajnali fél 5. Nem tudok aludni, mert túlságosan is izgatott vagyok már egy jó ideje. MA van a nagy nap. Forgolódok az albérletes ágyamban, nem jó ez így. Addig forgolódok, amíg meg nem unom és kikelek.
Most 8:00 van. 9:45-kor indul a vonatunk. Én egyedül, Szabi közelít a határhoz. Elindulok 8:20-kor az albiból a csomagjaimmal, mert nem bírok magammal. A busz, ami kivisz a pályaudvarra 36-kor jön… Szabinak írok egy üzenetet, hogy elindultam, mire válaszként az jön, hogy ne siessek, mert a határnál valószínűleg állni fognak. Nem érdekel, jön a busz, felszállok. Egy fiatal srác mellé állok, aki kicsit érthetetlenül tekint rám a nagy mappám és az útitáskám miatt. Zötykölődünk, és leszállok.
Besétálok a jegypénztárhoz, megveszem a jegyemet. 9 óra sincs még. Kimegyek, mert ott jobb a levegő. Várok.. várakozás közben egy fura fazon odajön hozzám, hogy van-e tüzem. “Nincs, nem dohányzom, sajnálom.” 9:05 – várakozom. 9:10 – semmi üzenet, hogy átértek-e a határon. Kicsit ideges vagyok. 9:15 – nézegetek a bekötő utca felé, hátha jön, de semmi. 9:18 – OTT VAN, LÁTOM! Sietek felé, mert ő nem lát engem, csak rohan az állomásra be. Meglát, örülünk, megyünk. Jegyváltásra várakozunk, de lassan halad a sor. Közlik, hogy aki tud készpénzzel fizetni, az felszállhat a vonatra és ott vehet jegyet. Úgy döntünk megyünk, nem akarjuk lekésni, így is neccesen indultunk. Felülünk, lepakolunk, ülünk. Izgulunk, mert nemsokára elindul a vonat. 9:45-kor, vagy egy kicsivel később…. de elindul a szerelvény. “Ajtókat kéjük becsukni, köszönöm!” Kis idő elteltével jön a kalauz is és megvesszük Szabi jegyét is. Minden jól megy, a vonat is… Beszélgetünk eleinte, de tudtam, hogy a 2 és fél órás utat nem fogja kibírni alvás nélkül, hisz előző este még lakodalomban is volt. Elalszik, majd felkel. Megint próbálkozik kalappal a fején, de felébred. Aztán én bóbiskolok el, majd mikor felébredek ő alszik. Az vonatút vége felé már inkább beszélgetünk és a tájat nézzük. Napraforgók… rengeteg… de nem, most még nem küldök képet, majd ha ott leszünk!
11:55 és leszállunk Kőbánya Kispesten. Innen utunk majd a Határ útra visz tovább, de előtte pénzt váltunk. Közben hívnak szüleim, hogy mikorra érünk oda. Hamarosan. 12:20-kor már kint is vagyunk a 3-as metró Határ úti megállójánál és esik. Várunk, hogy jöjjön a kocsi és közben egy újabb fazon keres meg minket egy kis apró gyanánt.
Ott vannak anyuék, gyerünk át, beraktuk a cókmókot és már szárnyalunk is tovább egyenesen a Balaton felé. Hosszú az út, de hamar elröpül. Beszélgetés, eszegetés és tájnézegetés mellett gyorsan telik az idő. Napraforgók… igen… érzem, hogy most már alkalmas az idő, de mire lefotóznám, elhagyjuk. Fenébe. Pár perc múlva újra látok egy nagy földet tele velük, és lekapom őket… A kép megvan, üzenet beírva, sms elküldve Mártának. Remélem látni fogja a képet. Izgulok, mert már ott szeretnék lenni. Szabi közben csak ámul, mert “síkterületes gyerek” és élvezte a nagy dimbes-dombos balatoni oldalt. Mindjárt ott vagyunk, de közben egy kis kitérőt tettünk, mert eltévedtünk. Mondom édesapámnak, hogy menjen le Zánkára, onnan tudom az utat. Így is tett és már száguldottunk a nagy hullámzó flaszteron a szentbékkállai bekötő út felé. Meglátom a nagy barna táblát és ugrálok örömömben. Szabi néz és mosolyog. Boldog vagyok. Anyuék is.
Süvítünk az autóval és csak pereg a szemem előtt, hogy mi is vár majd ránk, ez az az út, ami a kezdet. Fordulunk és jön a kereszteződés, jobbra kanyar és édesapa megkérdezi: “Most merre kell menni?”- mire én – “Apa, hát tudod… jobbra kanyar, Napraforgó túristaszálló és befordulsz.” Túlment egy kicsit, de nem baj, mert rükverc, hátrafordul, tolat és bekanyarodik a táborhelyre. Jobbra már majdnem mindenki ott van, akikkel régóta vártam a találkozót. Integetek, nagyon hevesen, mintha tudnám, hogy ez kiabálásnak számít és ujjongásnak. Jobb oldalon Márta, Gábor, Ircsi Anett és Zsófi egy helyen, előttünk Mónika, Bence és Eszter. Nem habozok, kiszállok. Megyünk egyenest oda. Szabit is bemutatom nekik, hisz már ezt is nagyon izgatottan vártam. Olyan vagyok, mintha nem is a földön járnék. Puszi, ölelés, üdvözlés és felpakolunk a szobába. Nemsokkal később anyuéktól is elköszönünk, elmennek. Felmegyünk berendezkedni Szabival és közben beszélgetünk. Jót érzek, nagyon jót. Hamar eljött az 5 óra, és megyünk a tábormegnyitós vacsorára. A kaja, mint mindig isteni és bőséges, a megnyitó varázsa pedig éreztette, hogy elkezdődik. Márta és Pisti felváltva beszédet mondtak, közben Gábor kattingat fotókat. Gyorsan zajlik minden, utána már Hornyik Zoltánnál találjuk magunkat, amint fest és mi őt szemléljük. Mindannyian. Visszaérve a táborba Mártáék háza előtt a lepkeprojektet elkezdem és csatlakoznak hozzám már ketten is. Közben Márta szól, hogy egy kisfilmet vetítenek nekünk, A tökéletes ember címmel. Megyünk, leülünk, hallgatjuk, nézzük. Maradandó film lett számomra, sok mondanivalóval. Beszélünk róla, igencsak jót érzek még mindig. Vége a diskulálásnak, de többen még maradunk és szúnyogette omrékként is beszélgetünk tovább. Aztán elfáradunk Szabival, elköszönvén felmegyünk aludni. Az ágyban feküdve mosolyogva alszok el. Végre itt vagyunk! Szabi megevett egy szúnyogot.
Kilencre kell Gyálra érnem. Utálok késni. Már hihetetlenül izgulok, mert mindkét kölköt be kell pakolni a kocsiba, meg anyósomat, meg magamat, meg minden cuccom. Nehogy elfelejtsek valamit. Nehogy a gyerekek sírni kezdjenek utánam. A kicsi lázas. Jó anya vagyok-e ha most elmegyek nyaralni és magára hagyom? Anyám szerint nem. A férjem szerint mindenképp menjek. Hagyom magam meggyőzni. Megérkezünk Katiék háza elé. Senki se sír, probléma mentes a búcsúzás. Megkönnyebbülök. Várok az indulásra. Ilyenkor már minden mindegy. Majd ahogy lesz úgy lesz. Igyekszem nyitott maradni és barátságos. Kati kedves. A férje nem szól kettőt. A lánya se szól, mert alszik. Izzadunk, de sajnos nem nyithatunk ablakot, mert fáj mindenem a huzattól. Nem lehetek beteg ezen a héten semmiképp! Add uram, hogy ne történjen semmi baj. Kissé szenvedünk, de végre meleg van! Ambergben 16 fokból jöttem. Élvezem, hogy végre izzadhatok. Megérkezünk. Nagyon tétlennek érzem magam. Nem találom a helyem. Nem akarok elvonulni, mert meg szeretném ismerni a többieket, de lassan lesz 5 óra. Ötkor vacsoraidő. Utána már vezetik a kezem. Telletik az időt. Megnézzük a filmet amit már ismertem, és hallhattam Mányoki Endre eszmefuttatását hozzá. Üdítő volt újra megnézni. Unikum. Örültem. Majd megnéztük hogy fest egy igazi 
festő. Sajnos hamar eluntam, a térdem se bírja az ácsorgást, se a guggolást. De jó volt a fűben hemperegni. Állatokat kutatni a fűben, beszívni az illatokat, nézni a fények változását. Kicsit maradtam utána beszélgetni. Emlékszem, amint csigákkal dobálóztatok. De nem sokat. Pistit azonnal megkedveltem. Pont egy ilyen fazon kellett nekem most a táborba. Nagyon magányos és unalmas dolog 6 éven át a normálisak társadalmában egyedüli bolondként élni. Gábor mondott valami szivarozást meg szokássá tevést, de nem igazán értettem mit akar ezzel. MIért jó a szivarozásból szokást csinálni? Vagy mire gondolhat? Vajon mire gondolhat? Olyan nem szól kettőt típus. Na majd csak kiderül róla valami. Valami. Fáradtan ismerkedni kezdtem a szobámmal. Melyik ágyat szeressem? Hogyan tegyem otthonossá új szobámat? A szomszédaimmal megbeszéltem, melyik legyen az én fürdőm, melyik az övék. Gyorsan belaktam a fürdőt is, vagyis szétszórtam a holmijaim. Most már csak egy fránya kislámpa kellene….de majd holnap. Alszom.
Reggel a déliben találkozom a lányokkal. A szokásos helyen, mert már évek óta így megy ez. Vonszolom a bőröndöm és a mappát, Adri észrevesz szenvedéseim közepette, mikor a megbeszélt hely felé tartok…én nem ismerek rá egyből, mert ő a fényben áll és túl sok nekem még ez a nagy világosság.. Zsót meglátom fent a lépcső tetején…engem keres, de én még cigizem a lányokkal..még úgy sincs idő…Fent találkozunk. Az apuka morcosan bólint, majd kérdezi mehet-e már? Mehet..Már együtt vagyunk.. Öröm,boldogság. Automatából vesszük a jegyeket, de engem a gépek nem szeretnek. A jegyem kiadta, de a pénzem nem. Hát akkor telefonálás, szupi. Vonaton egy idős hölgy ült velünk egy kabinban, papagájos táskával. Izgatottak vagyunk, előre bekészülünk az ajtóba a csomagjainkkal, hogy időben le tudjunk szállni. Rossz érzésem van a nagy csúnya fémajtóval kapcsolatban…megpróbálom még menetközben kinyitni, hogy lássam ki tudjuk-e. Nem sikerült, de a többiek úgy gondolják menni fog. Jó. Nem ment. Átrohanunk másik ajtóhoz egy pasi kirúgja nekünk a fémszörnyet, de a vonat nem vár…elindult már…(huderosszbocsi)A lányok leugrálnak a vonatról menet közben…mikor én lépek még megy,de abban a pillanatban fékez…Anyázik a kaller…mi is anyázunk. Nem a mi hibánk volt na. Ezután strandolunk. Zsófi szörnyen leég. Megint. Mindig.
Jön értünk Pisti. Megérkezünk. Márta azt mondja búsnak tűntünk, ahogy kiszálltunk. Nem. Köszönök mindenkinek. Keresem a kicsi Gábort 😀 pont kijön.(nagyonörülökneki) Féltem, hogy nem fog tudni jönni vagy nem végig, ezért is akarok mindenképp köszönni neki, hogy tényleg itt van.
2. nap (2016.07.11)
Frissen kelünk hat órakor. Nagyon korán ébredtem. És frissen. Szokatlan. Persze zombulok. Még nem tudok értelmesen kapcsolatot teremteni, de jó kedvem van és tele vagyok tettvággyal. Ennek ellenére nehezen találom meg a kertben a megfelő pontot a munkához és bosszant az elpazarolt idő. Mi persze nagyban még a hátunkon feküdvén alszunk. Mesélünk egymásnak, telik a reggel. Mikor felkeltem, persze első dolgom volt, hogy orrot fújjak. Az a neves orrfújás persze a Vezérigazgató Úr fülét megütötte és az ablakunk alatt csak ennyit hallok: “Kittiiii…” – ismerős hang, derült hanglejtéssel, ekkor kidugtam a fejemet – “szegény Szabolcsot is felkelted.” Csak mosolyogtam.
Márta projektjének nekiesünk nyolc körül. Damilt húzunk, pillangót ragasztunk, lámpásokat kötözünk. Lógatunk, rendezünk, kész vagyunk. Közben hozzá hozzálátunk a reggelihez. Mindenki jóllakik, a projekt kész és mégse.
A lepkedolgot szerettem volna letudni. Csináljunk valamit közösen, legyen fenn..látni szerettem volna hogy süt át a fény a papírokon. Jó lett, sok, de kissé kusza. Koncepció nem volt, de nem baj, ilyenek vagyunk. Majd jövőre valami direktebbet tervezek. Kicsit esküvői érzés is van a fehérség miatt. Remélem tetszik Eszternek is. Befejezetlen érzete van, a csapat még káoszos. Kár a lepkékért. Egész vacsora alatt csak néztem szegényeket, s arra gondoltam kellene az ifjaknak a térinstallációkról beszélni.
Elpilledtek a srácok, bemegyek hogy felbujtsam őket. Munkára. Hálás vagyok, mert van elképzelésük. Van szándékuk és ötletük. Most hagyom őket, aki szeretne kérdezhet, néha rájuk nézek. Én is pasztellezek, mások krokiznak, van aki fest, a többiek szétszélednek és/vagy a vackaikban maradnak.
Szerettem volna ha mindenki elkezd festeni valamit, közben járkálok, nézegetem
ki, mit csinál. Nem szeretnék sok egyforma képet, hanem a maga bolondságát fesse meg mindenki. Zoli elmenőfélben van. Nagyon sajnálom, mert alig jutott idő beszélgetni. Remélem a mézesmadzag meg volt, és jön legközelebb is. szerintem jól érezné magát velünk, és neki is tetszene.
Rengeteg tervem van festeni, de szaladni kell, ide-oda. Nem jó ha kizökkenek a ritmusból. Mire végig gondolok valamit, és mondjuk nem tudom megvalósítani, nem jut idő megoldani. Mert lépni kell….
Igazi munkanap van. Márta is fest, Anett is fest. Festene, csak tökölődik: fél a 70×100-tól. Félek. Segítek neki és már nem érdekli a félelme. Örülök hogy ezt ilyen szépen meg tudjuk oldani. Üvöltünk ha kell. De jó nagy decibelek hangzottak el egyre erősebben, jót nevettek a végén. Én is. Lilire is ránézek. Művészetről beszélünk. Anyagokról, eszközökről, formabontásról. Lehetőségekről. Meglepődtem. A “nemszólkettőt ember” mellém ült. Örültem neki, kellemes beszélgetés volt de rövid. Bár előtte meg voltam róla győződve hogy az ifjak miatt egyáltalán nem lesz ideje rám.
Kíváncsi voltam Lili kikkel áll össze. Nem akartam rátelepedni, de magára sem akartam hagyni. Szerintem Anették jó társaság lettek volna neki, de nem… Valahogy mindig az van, hogy ha azt mondják nekem ti jól kijönnétek, akkor én nem tudok nyitni. Elment a telek túlvégére festeni. Gábor ránézeget és beszélget 
vele. Ezen mosolygok nagyon. Számomra fontos a 2 srác, és kíváncsi voltam mit szól hozzájuk. Tetszik nekem hogy Gáborral barátkoznak. Nem nagyon boldogulok a lány barátokkal, valahogy nem volt igazi igazi, csak Ági. aki ahogy telt az idő és öregedtünk nagyon más lett.. és nem működött az amivé váltunk. Bennem van az hogy alárendelté teszem magam egy közeli kapcsolatban, benne meg a főnökségi aktus. És ez rengeteg feszültséget hozott, mivel aki a barátom ezzel nem kellene hogy visszaéljen, hanem néha pofán kell engem csapni, szimbolikusan, hogy “figyu, te vagy a főnök”. Lili egyszerre közeli és távoli… meglátjuk, meglátjuk mit szól a barátaimhoz. A pasikhoz… akik nagyon mások, és mégis… na ezen most nem filozofálok, mert vicces lenne… csak ülök és bámulom ahogy Gábor Lilivel jó sokat beszélget.
Szüleim is eljönnek, megnézik hogy hol-mit csinálunk. Nagyon hamar elmennek. Jó látni őket.
A nap így telik. Munkával, korrigálással, tanácskozással. A vacsora nagyon kiadós és mindenki elpilled, pedig kezdődik a terítés. Én kezdek a srácokkal, sajnos sietnem kell. Ez zavar, de megoldom. Jó munkákat látunk, a kezdeti lelkesedés korszaka van éppen.
Márta este ismét filmet vetít, amit kiadós beszélgetés követ. Márta fényez engem 
és szerepeltet. Zavarba jövök. Nem azért jöttem hogy nagy arccal eljátszam a művésznőt, csak kiengedem a fáradt gőzt és kész. A film isteni volt, rengeteg érzelmet és gondolatot kavart fel bennem, pedig már láttam. Még rá kellett aludni egyet, hogy ezek és a napi élmények leülepedjenek. Mindenki elégedetten fekszik aludni. Nem egészen. Hiány érzet van bennem. Azoktól, akikkel ilyen régóta ismerjük egymást kicsit gyorsabb egymásra hangolódást várok…valahogy még nincs meg az a tábor hangulatom. Aztán Zsó pókot vadászik… Én távol tartom magam a vérengzéstől.
Ki előbb, ki később: páran hajnalig fentmaradnak, amiből később még gond lehet. Meleg van. Több szakaszban alszom. Éjjel olvasom a balladáskönyvet. Örülök, mikor dalszövegként megismert balladákat fedezek fel benne. Örülök, hogy van időm olvasni, anélkül, hogy bűntudatom lenne, fel tudok e kelni reggel időben.
Este a film , a nagy film. Másfél órás. A csapat nem teljes, nem mindenki marad, amin kicsit belül mosolygok is. Bennem van játékosságra való hajlam, de nem sok mindent szeretek játszani, amit nem értek azt igen, megkóstolni magam, feszegetni a határaimat. De nem mindenki ilyen, nem értik hogy lehet végig nézni egy ilyen filmet. akik maradtak azokban ott a lehetőség valamire ami abszurdnak tűnik a jövőre nézve, de hát…. van ami nem a megszokott, nem a biztos. Tetszett a film többeknek. Okos és naiv hozzászólások. Pont az jött ki az egészből amit szerettem volna. Megértetni valamit ami a lehetőségek végtelen tárháza, és azt hogy tudod befolyásolni, befolyásoltatni külső erőkkel. Tudatosság. Ez az elején nehéz, mert az embert a hiányosságai a tanulásban akadályozzák, de cél az önnevelés, és ez is benne kell legyen. Tanulhatok sok-sok dolgot ha fogalmam nincs mire is jó nekem…. nincs értelme. Tehát játszunk 
amikor festünk, csak van aki társas játékot, van aki egyedül kanasztázik, van aki nyerni akar…. stb.
Reggeli után fogtuk magunkat Anettel, Zsófival, Bencével és Szabival majd útnak eredtünk témákat keresni, fotózni. Közben jókat beszélgettünk szinte mindenről, a cigi füstjében pompáztak ők hárman, Szabi kutató módjára fedezte fel a Kőtenger rejtekeit közben én pedig fényképeztem… Mit? Kiket? Vagy inkább miket? Meglepődésemre leginkább lábakat, lábfejeket. Emlékként jók lesznek, gondoltam.
Leültünk festeni, alkottunk, még nehezen megy részemről a visszaszokás-belejövés. Almacsutkák szétszóródva Szabi mellett… tudom, hogy szereti az almát.
3.nap (2016.07.12)
Ma hétkor kelek, nehezen. Az emberek nevetésére ébredek és közéjük ülök. Az alkotói tevékenységről beszélgetünk és Zorát megkérdezem hogy jövőre szeretne-
e filmet forgatni a táborban. Szeretne?
Reggelizni térünk. Már nincs rántotta. Ez fontos. A rántotta bármikor jöhet, és már nincs. Nekem még jutott. Márta megkérdezte hogy várható-e még, és bizony várható. Így rántottázom.
Reggelinél a szokásos tömeg…. nem bánom ha a végére kerülök, csak a folyadék kevés néha. Ha meleg a tea akkor várni kell, hogy iható legyen. Tojáspótlás…
Visszamegyünk a táborba. Nem szeretem a programozott, és csoportos evést, de nem is ez számít. Kis kellemetlenség a többi jó mellett. Meleg napra ébredtem megint. Vidáman zombizom a többiekkel. Kiszabadult a szellem a palackból. Ez a harmadik olyan meleg nap, amikor azért mosok hajat hogy lehűljek egy kicsit, de a meleg mindig olyan romantikus. Kezdem megszokni a környezetem és ahelyett hogy nagyon sokat festenék, a körülöttem lévők személyiségét fürkészem. A délelőtti program: kísérletezés akvarellel. Minden évben akvarellezek egy kicsit, hogy visszaszokjak. Ilyenkor jövök rá, mennyire is szeretem ezt a technikát. Sokan akvarelleznének. Beszélünk róla, illetve meg is mutatom hogy kellene, csak engem lehangol mindig ha valaki elsőre jó akvarellt akar. Lehet, de az nem a saját hangja. Nem olyan ez a technika, ami engedné a tutit elsőre, néha sokadjára sem. Kellene hozzá a belső béke, a nagy koncentrácio, csend a lélekben és tudatosság. Közben a festék megy magától, játék, párbeszéd, folyamatos változás. Hogy lehetne ezt elmesélni türelmetlen diákoknak.Sajnos én sem tudok úgy figyelni, mivel nyüzsögnek körülöttem. A rutin dolgozik, de nem vagyok elégedett. Látom a többieken ki, mit akar. Lili is fest, és naná hogy elsőre jó neki… nem fogom tudni neki
soha a büdös életben elmagyarázni mitől más egy profi gondolkodása… fest, és ott van benne a tuti de türelmetlen.. épp ezért jó neki az akvarell, mert hamar kész ha összeszedi a gondolatait. az akrillal azért küzd, mert nem jók az eszközei. Ha gyors, márpedig az..akkor ehhez megfelelő cuccot kell beszerezni. Hát, majd lejátssza magában..és vitatkozhatunk is ezen folyamatosan. Még jó hogy nem grafikus akar lenni 😀
Nem nagyon mondhatom el, hogy figyelmem valaha is az akvarell felé fordult, de ahogy néztem Mártit, megkívántam. Csak úgy játékból. Ki is próbáltam és azt hiszem nem lett nagyon rossz, de összességében unalmas. Vissza a saját melómhoz. Gondoltam, de társaságom akadt. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszant-e Móni újkeletű érdeklődése irányomban vagy sem, de szerettem volna kedves lenni, és végül jót beszélgettünk. Én is megpróbálok akvarellezni. Nem megy ezért csalódott vagyok. Elbizonytalanodom magamban. Rossz kedvem van. Nem tudok festeni, pedig tudok. A fiatalok nagy részének tetszik ez a program. 
Kíváncsi vagyok, hogy van-e bennük önszorgalom. Elmegyek Pistiékkel Tapolcára. Kicsit kimozdulok, és kiderül hogy nélkülem is dolgoznak-e. Kételyeim vannak, hogy ez a megfelelő módszer-e, hogy jól teszem-e. Kipróbálom, és kiderül. A dohányboltban lehet kapni RómeóésJúliát. Meglep.
Mártával lopunk napraforgót, amit egy arra járó VW Golf sofőrje kikiáltással illet. Nem értjük mit kajabál, de vicces akkor is.
Mikor visszaérkezünk elégedetten látom, hogy megy a munka magától. Mikor megérkeztek Mártáék a napraforgóval, belenéztem a virágba és a zöld levelén egy ugyan olyan színű bogár ült. Hatalmas volt, talán szöcske. Sokszor megnézem hogy haladnak. Nagyon meleg van, meg lehet fulladni. Alig tudok ma festeni. Vacsora után a terítésen örülök, mert az időjárás ellenére sokat dolgoztak, és 
minőségi módon. Ma többet beszélgetünk, és a srácok is beszédpartnerként működnek. Okosakat mondanak. Nagyon is. Több ilyet pls! A fiatalok a legváratlanabb alkalmakkor mutatják meg nekem mit csinálnak. Persze nem viszik túlzásba, de nem érzem kompetensnek magam, nem akarok beleszólni a tanárok dolgába. Korrigálás az ő dolguk, nem az enyém. Kérdeztem Mártit mi a helyes viselkedés ilyen helyzetben és felhatalmazott a korbács és a gúnyos kacaj használatára. Na jó, csak viccelek, persze. De nincs ellenemre a dolog, szívesen beszélek bármiről, bárkivel.
Állandóan az a dolog mozgat, hogy miként is lehet a legjobb mindenkinek. Csupán filozófiai a dolog, mert tudom nem lehet mindenkinek jó. Da azt gondolom valami befolyással lehetek azért a dolgokra. A pillangó hatásban hiszek. Gábor a kicsiket generálja, én meg Gábort szeretném. Meg a vezérigazgató urat. Nekik másképp megfelelni, hogy lássam élvezik-e ezt a dolgot. Mert ez nekünk munka és felelősség. Amikor anno Holler (az idősebb) elvitt a csárdába és megebédeltetett, amitől akkor ott nagyon féltem, mivel nem értettem minek szól ez az elszeparálás a többiektől, és ez a luxus amit épp megengedek magamnak azzal hogy egy ilyen emberrel vagyok pár órát. Tiszteltem őt és a szava nagyot nyomott a latban…tehát azt mondta…emlegetem is sokat ugyebár: hogy addig csinálj valamit amíg jól érzed benne magad. Szeretném ha a srácok jól éreznék magukat ebben, ez terjedne tovább a táborlakókra.. és ..folyt köv. a további generációkra. Tehát figyelem a kollégákat is, de közben meg nehogy üldözési mániát alakítsak ki…
Az este beszélgetéssel telik, kicsit festek is még és későn térünk nyugovóra.
Kinézelődtem magamat és nekiálltam alkotni, lábakat. Azokat a lábakat, amiket
előző napokban fotóztam. Én is megpróbálom a 70×100-ast. Azok a lábak nagyon faják voltak. Érdekes mennyivel magabiztosabb és erősebb munkák, mint bármi más, amit ezek mellett alkotni láttam. Kifejezetten irigykedtem, hiszen én magam is lábfetisiszta vagyok, de ilyet festeni nem tudnék.
Kicsit bosszús vagyok, ám nem meglepve. A fiatalság sportot űzött abból, hogy éjjel nem alszik, és ebből affér is volt. Én nem tudom ennek mi értelme, és bizony a mérgem ki is látszott. a baj nem ez, tőlem lehet agyat égetni értelmetlenül, és lehet az éjszaka titkai közt beszélgetni, de a nappal, a fény a festő egyik fő eleme. Szeretném megtartani a tábor jellegét, nem nyaralás, nem csak buli. Az alkotás maga legyen a buli, a munka az öröm, a siker a bódító eszköz. Ami a csúcs, hogy meglehet, hogy ez a véletlenek sorozata, miközben hiszem, hogy frászkarikát, de legyen..jóindulatú vagyok..véletlen. De az éjszakai virrasztásban nekem is szerepem lett azzal, hogy felébresztett Pisti mert keresett egy telefonszámot nálam. Vicces volt, mert mintha egy kolibri szárnya ért volna hozzám, miközben ő már régóta keltegetett…. fura. A bosszantó a dologban hogy tudom nappal észnél kell lennem, és ezek a hiábavaló éjszakázások tökre kitikkasztják az energiaforrásom.
Este a lányokkal is kint maradtam beszélgetni kb egy óráig, de az jól esett. Azon agyalgattam, hogy mennyire nem is ismernek. És magam is meglepődtem azon, amikor egy közlés nem is ért váratlanul. A koromnál fogva láttam dolgokat már, és visszanézve egy rendes, de bevállalós csaj voltam, és mennyi élményt felhalmoztam, így egy fura kijelentés meg sem lep. Elmeséltem nekik dolgokat. Én meg tudtam örizni a naivitásomat és ártatlan rátekintésemet a világra, miközben rengeteget láttam. De most meséltem nekik kicsivel többet, én miket tapasztaltam a körülöttem lévő kapcsolatokból. Vajon hogy tudtam baj nélkül megúszni…hmm..?? Remélem nekik is sikerül majd bölcsen és okosan megélni azt a káoszt amit a művészvilág magával hordoz.
4. nap (2016.07.13)
Ma délelőtt ideális az idő az alkotáshoz. Csalódott vagyok, amiért ezt nem használják ki a srácok, de megértem a helyzetet: ma fáradtak a korábbiak miatt, és fel tudnak szabadulni mert az idő is engedi. Akinek nincs ötlete annak adok feladatot: készítsenek sorozatot. Humoros és komoly munkák is születnek, kis képregényektől a komoly szénrajzokig. Elégedett vagyok a munkákkal. Azért lehetne több 😛 Én is haladok, bár a fentiek ellenére így is sokat rohangálok a srácok szétszórt csoportjai között.
Ha jól emlékszem, itt délután hátramentem Gáborhoz és Zsolthoz. Jó velük dolgozni. Nevetünk és zenét hallgatunk. Pisti belém köt. Most nem jogosan, mert éppen festek. Zsolt és Gábor megvédenek (minthakéne) 😀 jól esik. Már jobb a kedvem, de még mindig nem tudok festeni. Nem így szoktam. Mi van velem?
Azt hiszem ezen a napon kezdtünk bele Mónival a kis játékunkba. Ami a tegnapi beszélgetés alatt spontán alakult ki. Kissé lezsibbadtam agyilag a nagy lehűléstől, de végre otthonosabban éreztem magam, és már nem kellett megkeresni a megfelelő helyet a festéshez. Sajnos még nem sikerül gyorsan és eredményesen kifejeznem a festményekkel, amit szeretnék elérni, de ezen a napon nem is érdekel. Csak a játék a fontos. A folyamat. Fúj a szél, kis orkánok rakoncátlankodnak a táborban. Milliószor ledöntve és felborítva a készülő festményeket és rajzokat. Engem szórakoztat a természet ilyen fajta belekotnyeleskedése az emberi akaratba, amit mindig mindenre rá szeretnénk erőltetni.
Nekifogok a nagy képnek, Gábor jó ötletet adván, hogy köveket hordjak annak szélére, hogy ne vigye el a szél. Természetesen bénáztam és visszafelé elestem. Felkarcoltam a telefonomat, papám fényképezőgépének elejét (de használható szerencsére) és persze a bal lábamat. Kaptam betadint is Lilitől, nagyon köszönöm. Közben tovább beszélgetünk Gáborral a könyvekről.
Aztán jön a vihar. Szabival a vihar előtt elindultunk sétálni. Kint a földön mezei
nyúl vadászatába fogtunk, s a nagy szénabálák mögött közelítettük meg. Élveztem, szerintem ő is. Közben feltámadt a szél, mondtam, induljunk vissza. Pistinek többen is mondjuk, hogy álljon be az autóval, mert ebből jég lesz. Hát nem áll be. A színei miatt lassan, de időjárásváltozáshoz képest gyorsan hömpölyög be a kapukon. A vihar. Pingponglabdányi jeget is kapunk. Autót mentünk: kaput nyitunk, padokat tologatunk. Akció!
Nos…. meg sem lepett az az erő amivel szétpakoltunk mindent. A csapat jó..és a macsópasi…ááá…. tudom, nincsenek jó megoldások közben. de kiosztom az első piros lapot magamban. Ha nem lenne a vihar és a baj, még mérges is lehetnék, hogy nem előztük meg. Tanultam ebből a viharból, jót is rosszat is. Kire lehet számítani, ki hallgat rám, ki nem vesz komolyan… nincs baj. MAjd módszert váltok. A vihar előtti meleg kiszívott minket de eszméletlen energiát meg tudtunk mozdítani. Amúgy nagyon szeretem a vihart és ezt az elektromossággal teli levegőt. Nagyon dögös volt ez a rész. Pisti autóba be, mindenki segít ahogy tud. Az alapból nehéz padokat simán pakoltuk el az útból. Eláztunk nagyon. Pont akkor, amikor visszaértünk másodperceken belül szakadt, mintha dézsából öntenék. Beálltam a vöröscserepes tető alá, de ahol nem érintkeztek a felületek ott csurgott a nyakamba a víz. Odébbálltam, majd segítettem ott, ahol tudtam. Azt hittem, csak a szokásos Balatoni vihar lesz. Eszembe juttatta a nagy szaladásokat amikor gyerek voltam. Ahogy tépte a szél a törölközőket, meg a plédet. Beszívtam az levegő illatát, nagyon élveztem. El akartam ázni, de nagyon. A falu utcáján sétálgattunk Mónival, aki be akart vonulni, de én rosszra csábítottam. Aztán jött a jég és egy perc alatt jól elvert minket a jég, mint a rosszalkodó gyerekeket az anyjuk.
Éjjel kis beszélgetés a szálláson. Röviden, mert mindenki álmos. Mégse alszik jól senki. Nagy a szél, vihar van. Nem jó alváshoz. Hallgatom a hangokat kintről. A falon egy nagy százlábú csatlakozott hozzám társnak. Ki akartam dobni mert borzongva gondoltam rá, hogy éjjel a sok kis láb csiklandozására fogok ébredni,hogy végigszalad rajtam, de csak azt értem el, hogy felkergettem a plafonra. Figyeltem egy darabig. Szabad e egy állattól azért irtózni, mert csúnya? Nem fair. Gondoltam, és rábíztam mit csinál, majd lekapcsoltam a villanyt.
5. nap (2016.07.14)
Nyomott de nem nyomasztó a reggelem: a párna nyomot hagyott az arcomon, mikroszkóp alatt lehet hogy Grand Canyon. Ásítok, kávézom, felébredek. Ásítok. Sétálni megyek reggel, mert rosszul aludtam. Lenyugszom. Szeretem a fákat. Visszafelé haladva már ébredezik mindenki, megszólal az első fűnyíró valahol és magamban elküldöm a picsába. Elrontotta az idillemet.
Minden csurom víz odakinn. Ma kötelező feladatot adok a srácoknak. Beltérit. 
Csendéletet. Lopott napraforgósat, kókadó fejekkel. Ehhez egy kis monológ: mi az hogy ellipszis, miért csendélet, tónus vagy faktúra. Stb. Ma ez a feladat és egy órát velük maradok, hogy belemélyedjenek. Persze Mártával ez le van zsírozva. Bejön a tipp, sokan dolgoznak. Elgondolkozom, hogy vajon direktebb irányításra van-e szükségük, de arra jutok hogy nem. Eddig mindenki halad apró bökésekkel, csak ma szükséges lendíteni a tempón. Egy nagy lökéssel. Fura zenét hallgatunk miközben rajzolnak. Pársoros párbeszéd az alapokról. Én azt állítom, hogy van olyan tudás ami nélkül nem lehet fejlődést elérni. Egyikük ezt vitatja: szerinte lehet fejlődni úgy is ha csak azt csinálja amit szeret. Nyitva hagyom a kérdést, de senki nem szól bele: mindenki rajzol, amit kielégítő válasznak ítélek.
Aztán egy óra elteltével magukra hagyom őket, de kiadom hogy a rajzokat be kell fejezni estig. Utána rágyújtok és figyelem, hogy kik szivárognak elsőként. Persze, tudom hogy nehéz egy órán át a földön ülni…. a távozók sorrendje azonban nem lep meg. Egyáltalán nem és én jót derülök.
Végre meglett a közösségi tér amit hiányoltam. Az emelet előtere. Egész otthonos érzés volt látni a sok gyereket rajzolni. Otthonosan kaotikus mégis rendezett. A saját gyerekeimre gondoltam. Egyáltalán nem volt kedvem ezen a vizes, hideg napon bármit is csinálni. Gondoltam majd a reggeli zuhany fel fog vidítani egy kicsit, de nagyon jujj érzés volt a próbálkozás. Majdnem fel is adtam amolyan a fene, inkább büdös maradok, gondolattal, de azért már mégse. Örültem a kedvenc bőrkabátomnak, és minden létező ruhámat magamra húztam. Kicsit megszidtam magam a lustaságomért, de a hideg kiszívja az erőm. Ezért örültem, mikor felajánlhattam hogy délután modell leszek. Legalább csináltam valamit, aminek értelme van. Szabi portréjába beleszerettem. Ha nem én lettem volna, akkor is elkértem volna tőle. Festettem előtte egy rém depis és unalmas képet a kossal. Egyáltalán nem tetszik így utólag. De legalább tanultam belőle. Az emeleten a napraforgó szabályos kör alakban lehullatta a virágporát. Szép volt.
Este azt gondoltam megkísérlem Bence lelkét ápolni. Hogy miért? Nem mintha érdekelne ez a korosztály, de emlékeztet engem valakire a múltból, aki nagyon hasonlított rá, és jó barátom volt. Mostanra ez a barátom alaposan megváltozott, és még mindig jó barátom. A lélekápolás túl jól sikerült. Bence megkedvelt. Megígértem, hogy pénteken délelőtt portré-oktatást tartok annak, akit érdekel. Csak az alapokat mondom el. Mivel édesanyámat vártam, tudtam, hogy úgysem tudnék festeni. Nem tudok dolgozni, ha várok valakit. Meggyőztem magam, hogy nem leszek lusta és mikor édesanyám elmegy igenis szorgalmas leszek.
Csipp-csöpp csöpörög reggel az ablakon beszűrődő kopogó hang, az eső. Délelőtt azonban kisüt a nap és nekiállunk festeni. Továbbra is érdekelnek a testrészek, még több lábat festettem, korrigáltam az előzőt. Beültem szenezni én is és közben néztem, ahogy mások építik saját képeiket. Jó volt látni a sok különböző személyiséget egy témában. Ki vonalasabb, ki geometrikusabb, van aki tónusozik, van aki nem. Ugyan ez érvényes az ez napi napraforgókra.
Délután Lilit rajzoljuk. Szenezek és nagyon jól esik. Szívesen késznek nyilvánítanám már az első szünet után.. Mindig az elején tetszik a munkám a legjobban. A végére beleunok és elrontom.
6. nap (2016.07.15)
A mai nap a munkák befejezéséről szól. Fitten ébredek, amint tudok nekilátok. 
Szeles az idő. Elvonulok hátra festeni, mert nem tudok koncentrálni, ha vannak körülöttem. Pedig máskor de, de ez egy ilyen időszak. Többen az asztalomhoz járulnak. Nagyon örülök nekik, mert hiányoznak pedig ott vannak pár méterrel arrébb. Gábor nagyon megnevettet. Pistibe belekötök, hogy nem kéne neki is dolgoznia? Elbrummogott, de aztán látom hogy fényképezget. Örülök, neki,mert most mindenki dolgozik, még én is… Ma egy poén kedvéért eldobok egy fél cigarettát, és összecsípetem magam a csalánnal. Teljesen megéri, akivel ma együtt dolgozunk jókat kérdez, és szépen fejlődik. Festeni akar a táborban és most fest. Méghozzá jól. Akit tudok megnézek, de ma visszaveszek a tempóból. Nekem is be kell fejeznem a festést, ezért főleg azoknak segítek, akik kérdeznek. A csapatból sokan elbújva dolgoznak erre-arra. Egyiküknek a születésnapja közeleg, gondolom ezért ilyen furák ma.
Másfelől ma a látogatások napja is van. Nővéremék és Lili anyukája is eljön vacsoraidőben. Kapok egy névjegykártyát. Ez még új nekem.
Reggeli idejekor akaratomon kívül, spontán az ifjakhoz csapódom. Ott van hely. Bence látogatója vidám, vicces figura. Nem feszélyezi magát az új társaságban.
Utána összekaparom tanári képességeimet, és magyarázok. Kinek hogy. Mindenki másképp érti meg amit meg kell érteni. Nekem ez rutin, és nagyon kell figyelnem rá, hogy ne zúdítsak túl sok infót rá másokra. Próbálok mellette festeni, mert szégyen és gyalázat hogy semmit se csinálok, mikor végre időm is volna, de nem nagyon megy.
Végre anyám megérkezik. Ezer éve nem láttam őt így feldobva. Kb olyan könnyű őt otthonról elmozdítani, mint egy hegyet, de most teljesen boldog. Igyekszik nem nagyon kotnyeleskedni, de nem sikerül. Hozza a szokásos formát. Mindig többet ad, mint amit elvárnánk. Most is hozott csokikat, meg akkora dinnyét mint a ház, meg tanácsokat osztogat, és nevet, és egyáltalán. Nagyon megfogta őt Gábor munkája. 
Mérgemben megsértettem, mert a kritikáját sose viselem jól. Megint van mit megbánni. Majd véletlenül kiborult egy doboz betonfesték. Anyám cipőjére is. Vezeklésképp azonnal lemostam és lehoztam a papucsom neki. Most, hogy már anya vagyok, tudom, sokszor nem voltam, vagyok jó gyermek. Kiadós ebéd, majd azt mondta, látni szeretné a köveket. Rádöbbentem, hogy szinte egyáltalán nem hagytam el a tábort az elmúlt napokban. Kérdezte messze van-e, menjünk-e kocsival, de azt mondtam nem érdemes. Félúton megkérdezte, úgy jár-e most velem, mint annak idején Kecskeméten, hogy azt mondták neki a pusztába, hogy nincs messze csak arra egyenesen és aztán 10 kilómétert gyalogolt a homokban. Mivel tudom, hogy egészségügyi gondjai vannak, elszégyelltem magam, de szerencsére nem kellett sokat sétálni. Nagyon örült a sétának, de mire visszaértünk alaposan elfáradt. Haza akart menni, de már közel volt a vacsora idő, és marasztaltam. Mivel jól érezte magát köztünk, maradt. Este mindenki, aki megszeretett megtalált engem. Pedig szerettem volna befejezni amit be kellett, hogy Márti felé lerójam a tartozásom, s kifejezzem megbecsülésem annyival, hogy befejezett munkákat állítsak ki. Ehelyett megnéztünk egy filmet csoportosan, majd beszélgettünk volna még Mónival, de baleset történt. Nem lehetett tudni, mekkora a baj. Ezek után Bence kapott el, és azt vettem észre, hogy elmúlt éjfél, mire egyedül maradtam. Ekkor álltam neki befejezni amit be kell. Nem tudom meddig voltam ébren. Talán hajnali kettőig?
A nap jól telt el…látom hogy dolgoznak, festenek, és eddigre beláttam én megint nem tudok igazi-igazi jó képet festeni. Amikor elhangzik többedjére a mondat, hogy otthon egyedül is tud festeni valaki, ide a segítségért jön már mosolygok. Hát igen… amikor morogtunk az egyetemen hogy csak óránként nézett ránk a tanár, hogy magunknak kell megszenvedni, megtapasztalni a dolgokat. Hogy ő csak segít..és nem helyettünk oldja meg, hogy kellene tervezni mielőtt fest az ember, és akkor nem annyi probléma merül fel menet közben. Amikor viccesen mondom, hogy fejben festek…a biz’ nem vicc. A gyakorlat azt engedi meg az embernek hogy lejátsszon már megtapasztalt dolgokat ahhoz hogy egy képet elkészíthessen majd valójában. Gyakorlatot pedig csak a saját gyötrelmeimen keresztül tudok szerezni. Vannak dolgok amiket nem lehet könyvből megtanulni, és nem lehet hitelesen másolni sem senki igazán. Tavasszal voltam egy közös festésen ahol mindenki ugyanazt a képet festette amit a tanár..és miután kipakoltuk volt aki konstatálta, hogy az övé akkor sem olyan mint a tanáré,
pedig egyszerre csinálta vele ugyanúgy. Hát, ez az. ezzel a mondattal le is szólta a tanár tudását, mert azt hitte hogy az ő profizmusa csak pikk.pakk előjött a sufniból, és ő elsőre leutánozza majd. Régi mártélyi előadás jut eszembe, amikor valaki akvarellezni tanította a többieket (nemBéla)… és semmi perc alatt összejött a jó, de rutinmeló. Erre megszólalt Béla… “mi meg szeretünk festeni” Én szeretek festeni, még ha nem is sikerül a kép…ha valaki annyira agresszívan akar tanulni, hogy nem ad időt a tapasztalásnak, akkor az zsákutca. Nem az a legfontosabb, hogy jó legyen, hogy olyan legyen, hanem hogy élvezze a dolgot.
Egy kis pihi után nekiültem én is. Később elnézek ki mit csinál. Beszélgetek. Anettnél leülök egy kicsit, közben Pisti is megérkezik fényképezőgépével. Felmászik a kőfalra, “de le ne ess!” Visszatérve a képekhez rosét szürcsölgetek, mit Mártától kaptam. Szabi is besegít az ivásba. Mellettem napraforgót fest Gábor és Rita is. Beszélgetünk, telik a nap. Megéhezem egy kicsit, így elmegyek enni. Kifele menet hozok egy kis paprikát és paradicsomot is “nasi” féleként. Aztán ránézek az órára: 15 perc és vacsi. Később leültünk Mártáékhoz többen is beszélgetni, ami nagyon jól esett ugyancsak. Mindig. Aznap volt Gábornak egy vicces megnevezése: “haversrácpókcsávó”. Tetszett, mert tudtam, hogy ez jó. Azóta is emlegetem ezt a kifejezést, mert tetszik.
Este minden jól indul. Aztán jön egy furcsa megérzés: megnézem, hogy mindenki visszajött-e a wifizős helyről. Mivel mindenki visszajött ezért a kaput bezárom jelképesen, hogy már ne menjen senki sehová. Megszámoljam őket? Nem akarom megzavarni őket semmiben, nem teszem. Sajnos kiderül, hogy ketten a kőtengernél vannak. És hogy egyikük nem tud hazasétálni. Értük megyünk, sajnos mentőt kell hívni az ínszalaghoz. Rosszul érzem magam, hogy ott maradtunk. Félek, hogy útban leszünk és nem akarom, hogy mindenki azt nézze tádá baleset jujj. De aztán átfordul bennem. Itt van a biztos pont. A rossz is tud jó hatást elérni…sőt.. közelebb kerültünk egymáshoz.
Hajnali háromig fent vagyunk.
7. nap (2016.07.16)
Márta hozott reggelit. Hálás vagyok érte neki. Kilenc óra van és csak most ébredek. Két virsli és némi kenyér után jóllakom. Gyógyszerek, kávé-cigi-jóreggelt.
Esik, esik, esik. Útálom. Minden vizes, hideg, nyákos, és hideg. Pont mint Ambergben. Dejó. Semmihez sincs kedvem. Pedig volna mit csinálni. Az ilyen napokon kell pálinkával és ibuprofennel kezdeni a napot. De mivel a gyomrom még gyógyul, nem merem megkockáztatni. De szeretnék alkoholista lenni. Néha sajnálom, hogy nem vagyok az. Az agyi leépülés és a kiszolgáltatottság egy tárgynak azonban nem hiányzik, csak a derűs jókedv és a türelem.
Ma fel kell tenni a kiállítást. Ezt a napot útálom, mert mindennek flottul kell mennie és gyorsan kell sok munkát elvégeznie kevés embernek.
Először kiválogatom a képeket. Emberenként négyet. Márta azt mondja hogy emberenként négyet és én igazat adok neki, nem lehet mindent kiállítani. Azért, ahol nagyon kicsik a képek, ott becsempészek egy ötödiket is. Két kicsi = egy nagy :D. Van akinél nagyon nehéz kiválogatni a legjobbakat mert sok és színvonalas, van ahol úgy kell előásatni még egy képet, mert nem-nincs elég munka. Előbbiből van a több, utóbbiból a kevesebb. Olyan vagyok mint a kalap a HerriPotterben, és ezt meg is mondom a srácoknak: ha valamit nagyon meg akarnak mutatni a kiállításon akkor beszéljük meg. Egy esetben van fellebbezés, de nem egy másik kép szeretetéért, hanem a választott képpel kapcsolatos kételyek miatt. Erre utal, hogy a választott kép helyett az illető kettő másikat ajánl. Megnyugtatom, hogy ha nagyon szeretné kicserélhetjük, de elmagyarázom, hogy miért ezt és miért nem amazokat választottam. Megérti és már nem akar cserélni.
Mi is reggeli után összeszedtük 
magunkat, átcammogtunk Zsófiékhoz és négyen jó hangos zenével egybekötve fejeztük be a képeket. Videó is készült. Egy nappal később láttam, de szívmelengető volt. Éreztem, hogy pezseg a vérem, csináljuk, menjünk, jók vagyunk, de mégis… tudom, hogy nemsokára vége. Átjönnek Kittiék hozzánk. Nagyon hangulatos az egész…pörög minden. Jó és rossz érzés van bennem egyszerre. Rossz, mert vége, de attól még jó, mert most érezzük csak igazán meg,hogy itt vagyunk a táborban egymással.
A kiállítás felrakásában idén sok hasznos segítséget kapunk. Viszonylag hamar a falra kerülnek, és várjuk a megnyitót. Ilyenkor mindig rámtelepedik a végehangulat. Most is. Tudom hogy eljött a vége, most megnyitjuk a kiállítást, este még egy pár szót váltunk és mindenki hazatér.
Nem hagytak segíteni. Tétlenül tébláboltam. Összepakoltam, végiggondoltam hogy jutok haza. Örültem neki, hogy az lett az ideális, hogy még aznap vonatra szálljak, és hogy Márti felajánlotta, nehéz pakk nélkül mehessek. Imádok vonatozni, de nem három zsákkal meg öt nagy vászonnal. Csak egy hátizsák és semmi más. Nem az volt a jó, hogy otthagyhattam Szentbékkállát, hanem a vonatozás, és az esti találkozás a legjobb barátnőmmel. Mivel szinte automatikusan nála alszom, ha Pestről indulok haza. Lenne hol aludni, de nála a legjobb, Még akkor is, ha két kicsi gyerek nyúz, és nyálaz össze, és éjjel többször gyereksírás zaja ver fel. A kisebbik gyerekének még tejillata van. Már vártam, hogy ott legyek. Móni vitt ki az állomásra. Megölelt, és kislányosan azt kiáltotta: “Jajúgyfogszhiányozni.” Jól esett így felszállni a vonatra, bár kifejezetten utálok pusziszkodni meg ölelkezni. Velem született defekt.
De előbb a búcsúvacsora. És a kiállításmegnyitó.
A kiállítás nagyon színvonalas. Eleinte kevesen, később sokan összegyűlnek. Mindenki beszélget. Szüleim is eljönnek. Sok pozitív kritikát kapunk, sajnos akad egy fura szerzet aki kicsiket ríkat. Összességében viszont minden jól alakul.
A táborba visszatérve egy kis búcsúbeszéd, Márta megköszöni a munkát és az élményeket. Aztán otthagyjuk a társaságot beszélgetni, mert jócskán fáradtak vagyunk. Nálunk is zajlik némi beszélgetés, két jövevénnyel, akiknek örülünk. Aztán oszlás és alvás.
Átmegyünk Mártáékhoz beszélgetni. Végre úgy érzem, hogy megvan az a
hangulat,amit el kéne érnünk legközelebb már az első pár napban. Végigharapdáltam a kicsiket. De ezt mind szeretetből. Megölelgetem a srácokat.
Mit mondhatnék… fenn van a pont az i-n. Szerintem nagyon jók lettek a képek, és nagyon boldog voltam amikor a falon megláttam őket. A festmények többek mint amit a táj adhat. Benne vannak az emberek akik alkották, azok akik körülvették a többieket, a mértek miatt döbbenetes az élmény számomra. Nekem a nagy kép nagyobb feladat, de az eredmény is nagyobb élvezet. Van persze akitől többet vártam, de belátom az idő kell ahhoz hogy kiforrott legyen valaki.
Gondoltam felmegyünk beszélek pár szót. Nem szeretem ha engem hatnak meg, meghatódom én magamtól is ha kell. A túl direkt dolog nem a várt hatást éri el, mert utána tovább gerjed és sok lesz… amikor magamtól érzékenyülök el az az igazi.
Szóval … elköszönök. És máris várom a jövő évit. Ez a tábor nem volt olyan zsigerekig kimerítő, itt most egészségesen elfáradtam, és ennek így kellene lennie inkább.
Jó lenne ha év közben is erősítenék egymást, mert láthatóan hatással vannak egymásra a festésben a többiek. De ezt majd eldöntik. Én meglöktem a biliárdgolyót… többet nem tehetek.
A vonaton a magány időt adott a hét élményeinek feldolgozására. Ennek a hétnek egy percét se bántam meg. Nem kérdés, hogy jövőre újra, ugyanitt. Talán a lányokat is elhozom, kell nekik a bogarászás, fűben hempergés, utcán szaladgálás, a korlátlan gyereklét megélése, amiket otthon csak ritkán tehetnek meg. A férjem is beadta a derekát, nem kell a kölköknek mindig iskolába, óvodába járnia. 🙂
8. nap (2016.07.17)
Reggeli. Aztán pakolás. Búcsúzás.
Ma is tapasztaltam valamit, amit majd talán megértek.
“Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.”
G. G. Marquez
Már tegnap összerámoltunk valamennyire, mert korán indulunk a mai napon. Nem vártam, most sem várom, hogy elmenjünk. Reggeli után nemsokkal 10 órakor Pisti szól és lassan indulni kell. Nikivel és Adrival megyünk így négyen haza. Elbúcsúztam mindenkitől és szomorú voltam. Mikor beültünk a kocsiba integetni kezdtem, de szomorú voltam még mindig. Pár kérdést tettem Szabi felé, meg van-e ez, meg van-e az. Pisti is kérdezett. Majd csöndesen mentünk végig, én pedig csöndesen próbáltam pityeregni. Tavaly is pityeregtem, emlékszem. Kiszálltunk, elvettük a csomagokat. Elköszöntünk Pistitől, még egyszer üdvözöltük Mártáékat és elment. Megvettük a vonatjegyeket, vártunk. Szabi és én a várakozóban ülvén figyeltük ahogy az óramutató egyetlen egyet de nagyot ütvén mozdul arrébb. Szabi megjegyezte: ijesztő.
Kimentünk a vágányhoz. “Az ötödik vágányra vonat érkezik, kérem vigyázzanak.” Ez volt a miénk. Felszállunk és utazunk, sms Mártának, hogy fenn vagyunk és van is helyünk. Ültem és nézelődtem kifelé. A Balaton bal oldalamon, előttem Szabi alszik, jobb oldalon napraforgók, hátam mögött 3 üléssel Adri és Niki. Ülök és tudom, hogy majd jövőre. Jövőre ugyan itt leszünk és már várom Gábor visszaszámlálóját. Édes 2017 nyara, már várlak!
Zsó apukája jön értünk. Minden autótól megijedünk, hogy az már ő. Nem akarunk elmenni, mert még csak most lendültünk bele. Mosogatok, de már nem tudom befejezni, mert itt az idő..menni kell.
“Az idő nem múlik, (…) hanem csak forog önmaga körül.” G. G. Marquez