A fent említett, 2016-os évben 6. alkalommal megrendezett képzőművészeti tábor a festői környezetű, idilli Káli-medencében került megrendezésre. Ezen a táboron vett részt Antal Kitti, a Szegedi Tudományegyetem elsőéves, Képi ábrázolás szakos hallgatója.
Kittiről tudni kell: nem ez az első alkalom, mikor a szentbékkállai alkotótáborban megfordul. A korábbi évadokban is egyre újabb meglepetésekkel rukkolt elő, művészete évről-évre kristályosodni látszik. Hol akvarellel festett kisméretű tájképeivel okozott örömet, hol pedig (lásd idén) temperával festett nagyméretű extrém kompozícióival nyit ablakot a mindennapok méltatlanul elhanyagolt érdekességeire. A táj szolgáltatta idill valami egészen más formában jelenik meg alkotásain.
Nevezetesen: Kitti az idei szezonban embereket festett emberek nélkül. „Kontextusból” kiragadott alkatrészeket: lábakat, kezeket festett. Hétköznapi részleteket amelyek utalnak az egészre. Ugyanezt a gondolatot továbbvihetjük, ezesetben maguk a képsíkká formált kompozíciók is utalnak valami nagyobb egészre. A mindennapokra? A hangulatainkra? Az időbeliségre?
A képek dinamikáját a tompára kevert színekből kivillanó tiszta, tubusszínek kontrasztja illetve a már említett extrém képkivágások adják. Ezek önmagukban is képesek figyelemfelkeltésre (gondoljunk csak például Lautrec plakátjaira, vagy Warhol sorozataira). Így pl. Kitti „csoportképén” a lábak körsugárszerű elrendezése a tekintetet állandóan a kép fogságában tartják, a színek biztosítják hogy szemünk ne únjon rá a dologra egyhamar. Szinte úgy kapjuk a hangulatot, mint a körben állók egyike. Csak nézünk lefelé ötödmagunkban és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy egy elsőre érdektelennek tűnő témában percekig elveszünk.
Három kép készült ilyetén megfogalmazásban. Ezek szépen sorozatba illeszthetők, mivel egyazon témát dolgoznak fel más-és más megvilágításban. A különböző pontokból reflektálás emeli a képek hatását, a sorozat-jelleg tovább fokozza a hangulatiságot. Úgy érezhetjük, mintha részei lennénk annak az élményvilágnak amelynek Kitti a része volt egy héten keresztül.
Ugyanakkor végignézve az egészen érezhetünk egyfajta hiányérzetet. Valami nem stimmel, valami még hiányzik. Talán azért kelt ilyen érzéseket a tárlat, mert a képeknek van egy „látszólag-logikus” linearitása, ahogy a sokból a kevés felé; lentről fölfelé haladnak a kiragadott részletek. Ezt a linearitást szakítja meg a deréktájról készült „kezes-kép” ami után nincs tovább. Nem megyünk se fel- se le, maradunk deréktájon. Hogy ez az összképi hatás szándékolt-e vagy sem azt nem tudhatjuk; ami jut az egyfajta kielégületlenség érzése. Szeretnénk még többet látni AZ emberből. Szeretnénk még több hétköznapi részletben találkozni az izgalmassal. Kérünk még hangulatot!
Persze a sorozat lehetséges megszakadását írhatjuk az időkorlát számlájára: Kittinek egy hét állt rendelkezésére, ennyi idő alatt ez a három kép fért bele. Annyit ezek alapján is kijelenthetünk, hogy furcsa humorán keresztül Kittinek sikerült átadnia valamit abból a légkörből, ami a 2016-os évben egy hétig körüllengte.
Ladonicki Gábor
2016